1849. október 6. AZ aradi vértanúk emlékezete

Az 1848/49-es forradalom- és szabadságharcban küzdőkre kegyetlen és véres megtorlás várt. Ennek legismertebb fejezete az aradi vértanúk sorsa. A megtorlás valójában már 1849 januárjában megkezdődött, amikor a Mednyánszky Sándor vezette csapat két tagját Rédl Antalt és Szalay Gábort végezték ki.

Haynaut 1849. május 30-án kinevezték a magyarországi cs. kir. hadsereg fővezérévé. Az áprilisi törvények kihirdetése idején még Temesváron szolgált és ott összeütközésben került Lonovics József püspökkel. Nem ismerte el a törvények érvényességét, de a püspök úr figyelmeztette, hogy „ama törvények iránti engedelmességet minden honpolgárnak – legyen az civil vagy katonai állomású – kötelessége teljesíteni.” A táborszernagy császárhűségéhez kétség sem fért. A legszigorúbb megtorlás szükségességét hirdette és gyakorolta is. Már június 5-én Pozsonyban felakasztatta Mednyánszky László honvédőrnagyot és Gruber Fülöp századost.

Ormai Norbert honvéd ezredest, Kossuth Lajos szárnysegédjét augusztus 22-én akasztották föl Aradon, pedig Haynau csak augusztus 25-én bízta meg Karl Ernst törzshadbírót a vizsgálatok megkezdésével. A bíróság két határidőt vett figyelembe. 1848. október 3-át, a királyi manifesztumnak a kibocsátását, amely feloszlatta a magyar országgyűlést. Azokat a tiszteket, akik ezt követően is szolgálatban maradtak fegyveres lázadásban való részvétellel vádolták meg. A második dátum a Habsburg-Lotharingiai-uralkodóház trónfosztásának napja, 1849. április 14-e. A még mindig szolgálatban maradókat felségsértéssel is vádolták.

A vizsgálatokat követően Karl Ernst megállapította, hogy – Gáspár András kivételével, aki szintén vádlott volt – valamennyien bűnösnek találtattak „a lázadó kormány által elrendelt erőszakos ellenállás”-ban, és harcoltak a trónfosztás után is. Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidot, Knezic Károlyt, Láhner Györgyöt, Lázár Vilmost, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Török Ignácot és Vécsey Károlyt kötél általi, Kiss Ernőt és Schweidel Józsefet golyó általi halálra ítélték. Gáspár Andrást 10 évi várfogságra büntették. Lenkey János esetében – aki szintén vádlott volt – nem hoztak ítéletet. Megbomlott elmével az aradi várbörtönben hunyt el 1850-ben. Haynau október 1-jén jóváhagyta az ítéleteket, majd október 2-án azokat felterjesztette az uralkodónak. Haynau Dessewffy és Lázár esetében gyakorolt „kegyelmet”, ezért őket „lőpor és golyó” általi halálra ítélte.

Az aradi várbörtönben több makói születésű tiszt raboskodott. Csutak Kálmán 1819-ben született, Nagyváradon jogot tanult, majd beállt a 61. sz. gyalogezredbe, szolgált Radetzky táborkarában is. A katonáskodást befejezve ügyvédként dolgozott tovább. A szabadságharcban a 27. honvédzászlóalj tisztjeként – amelynek rövid ideig parancsnoka is volt – több csatában is részt vett. Aradon halálos ítéletet mondanak ki rá, de ezt 16 évi sáncmunkára enyhítették. Schmidt Ferdinánd 1820-ban született, a pesti egyetemen tanult jogot. Ügyvéd volt Szegeden. 1848 decemberétől önkéntes, részt vett a bácskai harcokban. A 104. honvédzászlóalj századosa volt. A hegyes csatában súlyosan megsérült. Orosz fogságba esett, de átadták az osztrákoknak. Aradon raboskodott, majd Pesten. Haynau menesztésekor amnesztiával szabadult. Tarnay Antal 1827-ben született, a nemesi ifjak szokásához hűen ő is jogot tanult. 1847/48-ban nemesi testőr Bécsben, de szeptemberben kérte elbocsátását. A 27. honvédzászlóaljban lett százados Csutak Kálmán parancsnoksága alatt. Részese az erdélyi harcoknak, Világoson esett fogságba. Aradon kötél általi halálra ítélték, amit 12 évi várfogságra változtattak. 1852-ben amnesztiával szabadult.

A katonai- és politikai vezetők elleni megtorlás csúcspontja október 6-án volt, amikor Pesten Batthyány Lajos miniszterelnök lett a forradalom- és szabadságharc vértanúja, Aradon pedig a honvédség tizenhárom vezetője. Az Aradon felállított bitófákat továbbiak követték. 1849. október 25-én reggel 7 órakor lőtték főbe Kazinczy Lajos ezredest – a nyelvújító Kazinczy Ferenc fiát – 1850 februárjában pedig Ludwig Hauk honvéd őrnagyot.

A történészek által elfogadott adatok 110–120 főre teszik a haditörvényszéki ítélettel kivégzettek számát. Pontos adatot azonban nem lehet megállapítani. A kortárs Horváth Mihály – csanádi püspök, vallás és közoktatási miniszter – kénytelen volt bevallani: „…a kivégzettek nagyobb részének neveit közleni képesek nem vagyunk, részint, mivel azon korbeli hirdetések kezeinknél nincsenek, részint mivel maga a katonai uralom sem hirdette mind ki a kivégzettek neveit.”

„A magyarországi megtorlás tehát – tekintve az események időtartamát, s a társadalom érintettségét – nem volt olyan véres, mint a polgárháborúként is felfogható franciaországi és németországi forradalmakat és felkeléseket követő bosszú, s nem érte el az észak-itáliai megtorlás mértékét sem. A magyar társadalom számára azonban komoly sokkot jelentett, hiszen 1795 óta először került sor arra, hogy nagy számban hajtottak végre politikai okokból halálos ítéleteket. A magyarországi kivégzéseket az is megkülönböztette a többi európai forradalmat követőktől, hogy Magyarországon a megtorlás számarányát meghaladó mértékben érintette a politikai és katonai elit tagjait. A cél tehát nem egyszerűen az elrettentés volt. A győztesek meg akarták fosztani az országot a politikai és katonai elittől, hogy az országot ezáltal képtelenné tegyék egy újabb, hasonló szabadságharcra” – írta Hermann Róbert történész.